Az MLM legalizált piramisjáték. Az MLM-esek ennél nagyobb szitokszót el sem tudnak képzelni, akiknek viszont nem fűl a foguk a dologhoz, azok inkább erre az álláspontra hajlanak, ami egyébként az Egyesült Államokban tényszerűen igaz egy 1979-es bírósági döntés következtében.

Az MLM valójában inkább a “szerencsejátékokhoz” hasonlít, egészen pontosan a pókerhez. Azzal is rengeteg balek próbálkozik meg, akik veszteségesen jönnek ki belőle, és az ügyesebbeknek ez fix jövedelmet biztosít. Aki pedig ebből akar megélni, annak ugyanúgy napi 8-10 órát kell ráfordítania – mint amennyit bármely más, decens munka követel meg.

Ami miatt viszont mégis gusztustalan a Multi Level Marketing, az a következő kulcsmondat, ami gyakorlatilag az MLM (egyik) alapelve: Nincs szó másról, mint a baráti kapcsolatok üzleti alapokra helyezéséről. Ha nem érzel kivetnivalót ebben a mondatban, akkor nyugodtan megpróbálkozhatsz ezzel a műfajjal, és semmiképpen se olvass tovább! Amennyiben úgy érzed, hogy itt valami nem stimmel, találkozunk a túloldalon!

Az MLM kezdetben nem szól másról, mint a baráti kapcsolatok üzleti alapokra helyezéséről.

Ugye érzed, hogy mennyire súlyos dolog ez? Egy átlagosan szocializált ember nem így gondolkodik. Igaz, hogy egy forradalmian új módszerről van szó, de mégis milyen az, amikor a barátainkból élünk? Amikor szociális kapcsolatainkat, a baráti és családi kötelékeket üzleti relációk váltják föl? Úgy tűnik, a hagyományos mondások (és értékek) mára jelentőségüket vesztették, pedig nem véletlenül szokták mondani: Üzletben nincs helye barátságnak.

Az MLM valódi szociális kárt képes okozni, és nem csak az emberi kapcsolatok átértékelése miatt, hanem az erőszakosság folyományaként. Aki ezt eredményesen akarja csinálni, annak igenis rámenősnek kell lennie, és meg kell győznie a célszemélyt arról, hogy ez az ajánlat bizony kihagyhatatlan, mindenáron vennie kell ebből a termékből, vagy be kell lépni a láncolatba. Mert egy idő után rájön az ember, hogy ezzel csak akkor lehet kaszálni, ha igazi lánc dolgozik alatta, vagyis annyi embert kell beszerveznie, amennyit csak lehet. Ebben, és számos más jellemzőben hasonlít az MLM a piramisjátékra (pl. abban, hogy a belépőknek több, mint 99%-a veszteségesen jön ki belőle), gyakran el se lehet dönteni, hogy valójában melyikről van szó, és sokszor piramisok fonódnak össze MLM láncokkal.

Ezt én köszönöm, de nem kérem! Inkább elviselem a főnökömet, bejárok a munkahelyemre, szabadidőmben pedig találkozom a barátaimmal, hogy kikapcsolhassak, felengedhessek. Ez a hagyományos modell, és az egyetlen működő modell – legalábbis az olyan emberek számára, akik nem droidok, és valódi társadalom, societas tagjai szeretnének lenni, nem pedig valami fura mátrixnak.

Szerencsére Magyarországon is vannak olyan álláshirdető oldalak, ahonnan törlik az MLM- és pramis-gyanús bejegyzéseket sőt, olyannal is találkoztam már, ahol feketelista készül az ilyen jellegű hirdetőkről. Tőlünk nyugatabbra, ahol sokkal korábban kezdődött ez a “mozgalom”, több weboldal és szervezet foglalkozik MLM-hálózatok, hozzájuk köthető szájtok felderítésével és összegyűjtésével, illetve külön MLM-fogyasztóvédelem is létezik. Nálunk egyelőre szabadon garázdálkodhatnak. Good for us.

Állítólag a homofóboknak valójában nem a dolog szexuális vonatkozásaival vannak problémáik, hanem a két, azonos nemű fél közötti szerelemtől félnek. Engem a környezetem nagy része homofóbnak tart (talán látens homoszexuálisnak?), ugyanis nem gyakran hagyok ki alkalmat, amikor elsüthetek valamilyen buzoid-jellegű viccet. Ezzel szemben én nem gondolom magamat homofóbnak, ugyanis – annak ellenére, hogy gusztustalannak tartok egy két férfi között elcsattanó csókot – nem gyűlölöm a homoszexuálisokat, eszembe nem jutna, hogy nekik nem kéne annak lenniük, és legfőképpen: egyáltalán nem kérdőjelezem meg az azonos neműek közti szerelem lehetőségét, vagy létjogosultságát.

Konzervatív emberként is szívesen megnézem a Túl a barátságont, korábban a Fiúk a klubból című sorozatról sem kapcsoltam el, de amikor a homoszexualitás önmagában értékként van beállítva és pozitívan diszkriminált a dekadens nyugati világunk bizonyos lakói számára, az már a ló másik oldala.

Ez persze triviális, miért is gondolnék egy alapvetően semleges valakit jobb (vagy rosszabb) fejnek azt követően, hogy kiderül: szexuális beállítottsága a többségétől eltérő?

Érdekes kérdés, ki hogyan kezeli azt, amikor észreveszi, hogy egy másik fickó stíröli. A hagyományos reakció természetesen a verés, és ennek is lehet több oka. Az intenzív szemkontaktus egy idegennel (aki számunkra, akik heteroszexuális férfiak vagyunk, semmiképpen sem attraktív) az ösztönök szintjén természetesen agresszót, támadó szándékot jelent, így akik még nem találkoztak ilyesmivel, azok könnyen a buziverés bűnébe eshetnek.

Persze újabb szituáció, ha az ember már találkozott és/vagy toleránsabb az ilyesmivel – vagyis eszébe nem jutna tényleg bántani a felé közeledő homokost – de az agressziót sejtő ösztönökkel ilyenkor is meg kell küzdeni. Ennek az agressziónak persze oka lehet a farbarakástól való tudatos, vagy tudat alatti félelem is, de azokból a szituációkból, amiket én magam éltem át, arra következtetek, hogy inkább az intenzív szemkontaktus ébresztette (állati) ösztön okozza a vér felforrását, a haragot és a dühöt – vagyis mindenféle frusztrációt, ami azért van, mert nem tudjuk megfelelően kezelni az adott szituációt. Ugyanis egy nem intenzív szemkontektussal közeledő homár érdeklődése esetén, inkább kényelmetlenül érzi magát az ember, semmint hogy – akár az ösztönök szintjén is – felmerüljön egy jól irányzott ökölcsapás lehetősége.

Nézzük meg ezt Molnár Ferencnél, akit talán még ez a lokálpatriotizmustól és balítéletektől elvakult kommentelő sem sorol a pesti parasztok közé.

“…ebéd után kimentünk a Múziumba, a Weisz meg én meg Richter meg a Kolnay meg a Barabás. Előbb métát akartunk játszani az Eszterházy utcában, de a labda a reálistáké volt, és azok nem engedték.”

Persze lehet, hogy Nemecsek nem más, mint egy kis pesti (sőt, ferencvárosi!) paraszt, de véleményem szerint Molnár Ferenc nem annak látta a századfordulós Budapesten ezt a lurkót, akit főhőséül választott. Persze lehet, hogy Molnár Ferenccel vigyázni kellene, hiszen nála olykor a kisbetűs tulajdonnév is mehet…

Ez a 19. és 20. század köznyelvében mindenképpen megállta a helyét, és ma is sokhelyütt így használják (nem csak Budapesten), és amit használnak, az egy idő után helyes, a nyelv így működik. Persze szebb, és irodalmibb, ha névelő nélkül hivatkozunk egy személyre, de a köznyelv bevette ezt a névelős formulát is, amit nem szabad helytelennek, vagy magyartalannak nyilvánítani, mert rengeteg magyar ember használja már, anélkül, hogy ez bárkinek problémát okozna.

Persze bele lehet gondolni abba is, hogy ha egy személynév elé kitesszük a névelőt, akkor annak a személynek az egyediségét és megismételhetetlenségét hangsúlyozzuk, akibőlcsak EGY van ezért, határozott névelővel hivatkozhatunk rá. Persze ez az elmélet nyilván sokaknak csak judeoliberális okoskodás, az azonban kétségtelen, hogy súlyos hiba minősíteni, pláne leparasztozni valakit (vagy egy fél országot), azért, mert máshogy beszél, mások a szokásai, nem beszélve arról, ha a témát körül se jártuk előtte.

Ezt a fajta előítéletes hozzáállást lehetne középkorinak minősíteni, azonban véleményem szerint a középkor embere ilyen tekintetben hasonló volt a ma emberéhez: némelyek előítéletesek voltak, némelyek nem. Vannak és voltak olyan civilizációk, akik gyűlölnek és lenéznek mindent, ami idegen az ő szokásaiktól, és remélem, hogy nincsenek sokan ma Magyarországon, akiket velük egy kalap alá kellene venni.

Mert hogy kétségtelen, a címben szereplő bármely nép társadalmi ranglétrájának legalján poroszkáló, unalmában bekumiszozott, poénból kalandozóhadjáratra induló lótolvaj csürhéje csukott szemmel és balkézzel leigázná és szolga sorba döntené akár a dákokat, a nagymorvákat vagy a soha nem létezett proto-jugoszlávokat. Egyszerűen nem egy súlycsoport, de nekünk, magyaroknak nem is kell ilyen őst előhúznunk a bográcsból, mert Árpádék bekumiszozva, csukott szemmel és balkézzel nyomták le a (kis)morvákat, a kizárólag Anonymus Gesta Fantasticorumában szereplő vlahokat, meg úgy mindenkit, akivel csak találkoztak Európa-szerte. Több, mint 50 hadjáratot vezettek a kalandozások korában, melyek közül mindössze kétszer szenvedtek vereséget: a 933-as döntetlen is inkább adminisztrációs hiba, vagy nyugati kampányfogás (talán a zsidó lobbi?) miatt vonult be a történelembe vereségként, míg 955-ben egyszerűen nem volt szerencsénk a svábok ellen. Vagyis kalandozó őseink lazán hozzák az Aranycsapat mérlegét – Puskásék egyébként pont ezer év elteltével művelték kb. ugyanazt a világgal, mint amit a fejedelmek idején a határmenti jurták vitézei unaloműzés céljából Európával.

A sumer és párthus rokonságról

Az elméletnek két pillére van; 1) a székely-magyar-hun-szkíta-párthus rovásírás, 2) az az alapelv, mely szerint a történészek nem értenek a mesterségükhöz, csak két pofára kajálják a judeobolsevik hazugságokat.

Mert az igen tisztelt orvosok, mérnökök, táltosok és egyéb dilettánsok, akik kardoskodnak ezen rokonítások mellett, szentül meg vannak győződve arról, hogy a történettudományt mesterségükként űzők csak gépiesen másolják és magolják a zsidó vezetés által jóváhagyott tételeket. Ők pedig – anélkül, hogy megtanulnának néhány ókori közel-keleti nyelvet, ismereteket szereznének régészeti és történeti monográfiákról – az ékírásba kapaszkodva hisznek abban, hogy ennek a titokzatos kódnak a segítségével ránk hagytak valami nagyon ősi tudást, amit vagy elátkoztak, vagy megkaparintottak a zsidók, ezért velük kell harcolni, amíg a jó nem arat győzelmet.

Ha jobban belegondolunk, ez az egyetlen hihető magyarázat van arra, hogy miért is civakodik egymással a magyar. Kollektív tudatalattijukban egymást vádolják azért, mert a zsidóknak sikerült elorozniuk a Teremtő által (természetesen sumer-párthus írással) rájuk hagyományozott üzenetet, hogy aztán a Tórában héberül kódolva rejtsék azt el minden keresztény (magyar) elől. Ez megmagyarázza azt is, hogy a magyar nép miért is tudott fennmaradni az idegen és ellenséges népek tengerében: valójában ők (mi) Isten kiválasztott népe, és az izraeliták ezt az ötletet úgy lopták el tőlünk, mint a tótok a címert.

Az EP-választásokat tekintve a címvédő indul a legnagyobb eséllyel, vagyis a narancsos, de töketlen, fasisztoidnak bélyegzett, lusta, kantáros-térdnadrágos jóllakott óvodás, a nagycsaládosok és mangalicatenyésztők gyűjtőpártja. Az a párt, amelyik most, 2009-ben, amikor az ország már menthetetlenül elindult végzete felé, pont akkor, egy EP-választás alkalmával kezd olyan agresszív kampányba, mint az MSZP 2002-ben. Ezt hét, de legalább három évvel ezelőtt kellett volna, pajtikák, nem most, amikor már akkora szarban vagyunk, hogy Fecó önmagától eltakarodott a színfalak mögé.

Az ő kihívójuk a posztjudeokommunista megrögzött hazudozók pártja, akik önmagukat és szavazóikat “rendes emberekként” próbálják feltüntetni, véleményünk szerint azonban az “idióták” jelző sokkal frappánsabb ennek a terjedelmes, de szerencsére egyre apadó masszának a leírására. Ha egyszer mindenképpen Suzukit akarsz vezetni, nem tudsz élni anélkül, hogy a holokauszt tagadásáért embereket zárjanak be, és legfőképpen, ha Orbán Viktort tartod az antikrisztusnak, akkor holnap otthon ne maradj!

Közvetlenül mögülük rajtol a normálisok pártja, akik annyira normálisak, hogy már az összes hülyét kizárták maguk közül, és gyakorlatilag elfogytak. Csak a degeneráltak dőlnek be a semmirekellő Georg von Habsburg bárgyú vigyorának és a szocialistából nemzeti konzervatívvá vedlett romantikusan nagybajszú, ámbátor racionálisan politizáló savazó sarcnagymesternek.

Szintén a második sorból indul a ”Mindenki azt csinál, amit akar, de mi nem csinálunk semmi hasznosat!” Párt, akik leginkább az Axis Mundit az Amszterdam-Jamaika tengelyben látó belvárosi fiatalságra építenek, és akik szerint a világegyetem legkomolyabb problémái a melegek és a ganja státusza.

Nem szabad megfeledkezni a holokauszttagadó párthusmagyarok jobbik példányairól sem, akik szerint a világot két tényező örök küzdelme irányítja, melyek az erő (vagyis a táltosok által ránk hagyományozott szittya örökség), illetve a sötét oldal (azaz a zsidó lobbi, amely a turáni átokban testet öltve állandóan próbára teszi az előbbit).

Vannak még olyanok, hogy LMP, meg Zöldek, igen, ha már valamerre, akkor ilyen irányba kellene elindulnunk, de mivel reális esélyük igazából nincs, és turáni átoktól vert irigy szittyák vagyunk, nem fogunk lefáradni a szavazófülkébe, hogy hátha valamelyik politikailag egyelőre ismeretlen listavezető szemét szúrják ki egy néhányezer Eurós brüsszeli ülőhely-békávébérlet kombóval.

All in all az események félrészegen történő követése, a Török Nagydíj, a strand, a sörmeccs a haverokkal, a túladagolás és egy fröccs a szimplában mind-mind önmagában jobb programnak tűnik, mint hogy különböző listákra ikszeljünk, akiknek első (néhány) nevei aztán eséllyel lobbizhatnak majd a buszmegállóban való dohányzás tiltása mellett/ellen és megélhetik legvadabb szexuális fantáziájukat egy csoport vallonul nem annyira beszélő ázsiai kiskorú társaságában.

Ma a média és a köznyelv is előszeretettel használja a sötét középkor kifejezést, olykor hangulatfestő szóként, de gyakrabban ez az egész középkor megvető elnevezése a laikusok között.

Pedig a sötét középkor (the Dark Age) nem bír valós történeti jelentéssel, legalábbis korszerű szaknyelvet használó történész nem ejtené ki a száján. Egykor valóban használták a ma kora középkornak nevezett korszakhoz hasonló időszak elnevezésére (476-1000/1066/1116; szintén a reneszánsz nézőpont alapján), azonban ma már egy teljesen más korszakot nevezünk kora középkornak: a második, harmadik századtól a kilencedik-tizedik századik terjedő időszak a kora középkor a mai felfogás szerint, ugyanis mivel a történelem folyamatok sokasága, nem pedig pusztán események sora, figyelembe kell vennünk, hogy a középkori társadalmi-gazdasági struktúrát megalapozó folyamatok már jóval a Nyugat-Római Birodalom felbomlása előtt megindultak, tehát önmagunkat csapjuk be, és leegyszerűsítjük, eltorzítjuk a történelmet, ha ragaszkodunk a hagyományos dátumhoz, a 476. évhez.

A sötét középkor komoly, az egész középkorra vonatkozó minősítő elnevezésként csak azok szájából hangozhat el, akik egy olyan állapotot látnak benne, amikor az ember visszasüllyedt (ha egyáltalán lehet egyértelmű felemelkedésként tekinteni az emberi civilizáció fejlődésére – persze lehet, különben a baloldali történelemfelfogást vennénk semmibe) egy őskori, vagy az előtti szellemi állapotba, melyben vérszomjas vademberek égetnek boszorkányokat, és a vallás ural mindent. Persze túloztam, de ilyen állapotból kétséges, hogy olyasmi születhet, mint a román stílus, a gótika, vagy a gregorián egyházi zene.

Ez a középkort megvető szemlélet csak oly módon lehetséges, ha minden objektivitás és “felvilágosult” tudományos hozzáállás nélkül, a kereszténység (egyeduralkodó) kultúrtörténeti jelentőségét semmibe véve csak a negatívumokkal vagyunk hajlandóak foglalkozni. Erre főleg olyan emberek hajlamosak, akik szerint, kis túlzással, majmok lakták Európát a felvilágosodás előtt, hajlandóak olyan vívmányokat is a felvilágosodásnak tulajdonítani, amelyek inkább a reneszánszhoz köthetőek (amikor is szintén szellemi újjászületésről beszélhetünk, de ateizmus nélkül!), és a középkorral szemben alkalmazott szemléletet megfordítva a felvilágosodásnak kizárólag a pozitívumait hajlandóak figyelembe venni, melyek valóban figyelemre méltóak és hasznosak, de a negatívumairól nem hajlandóak tudomást venni. Vagy egész egyszerűen nem tudnak róla, mert nem tanultak, nem olvasták.

Egy ilyen embernek nehéz megmagyarázni azt, hogy a középkori világrend nem véletlenül állt fenn ezer évig, és véletlenül sem azért, mert a mindenre kiterjedő, korlátlan hatalommal bíró (náci?) egyház megakadályozott mindennemű fejlődést – itt most nem részletezem azt, hogy a kolostorok milyen szerepet töltöttek be a gazdasági-technikai fejlődésben, mert ez benne van a tankönyvekben – hanem azért, mert a középkor egy olyan időszak volt, amikor az ember tökéletes egyensúlyban állt a rendelkezésére álló erőforrásokkal, gazdasági és ökológiai szempontból ez az időszak valóban az emberi történelem aranykorának tekinthető. Magával a rendelkezésre álló térrel is egyensúlyban volt Európa embere egészen a 13. századig – a településszerkezet ezt megelőzően nem igazán adott lehetőséget nagyobb járványok kialakulásához.

Ha már eddig eljutottunk, akkor ne menjünk el szótlanul a Krisztus előtt-Időszámításunk előtt problémakör mellett sem. Az I.E. nem több egy ateista önbecsapással, a kulturális gyökerek elkendőzésével, mely egy olykor kultúrát, emberi méltóságot, vallást sem becsülő korszak, a XX. század gyermeke. Beszélhet Időszámításunkról, aki neveltetése miatt, vagy félelemből, esetleg gyűlöletből nem képes kimondani a “Krisztus” szót, de ettől függetlenül még Jézus Krisztus hagyomány szerinti születési időpontjától számítja ő is az időt. Mint ahogy minden kultúra vallási alapon teszi ezt, a város alapítása, vagyis a római időszámítás kezdete is súlyozottan vallásos jelentőségű: a város alapítása, megegyezik a szent tér határainak kijelőlésével (tengernyi rítus kapcsolódik ezekhez az eseményekhez), melyen belül az élet biztonságos, melyen kívül szörnyűségek várnak ránk. (Az ókor embere félt a város, a mesterségesen létrehozott és megszentelt emberi területen kívülre menni, hiszen a természetben vadállatok, szörnyek, mitologikus lények leselkedtek rá.)

Itt be lehet kapcsolni gondolatmenetünkbe a mitologikus gondolkodást, mely az ember sajátja, azóta az övé, amióta beszél. Vallása, mágiája együtt fejlődött a nyelvvel, erről vastag köteteket írtak igen komoly szaktekintélyek, úgyhogy nekünk már csak egy tennivalónk akad, feltenni a kérdést, majd vallástörténeti-művelődéstörténeti egyszerűséggel megválaszolni:

Isten létezik?

Bizonyosan. Ha máshol nem, az elménkben, és ez éppen elég.